Időnként szemem elé kerül az a kifejezés, hogy ’megvilágosodás-élmény’, nemrég pedig valakivel kapcsolatban azt hallottam valakinek a szájából, hogy az illetőnek már volt megvilágosodás-élménye, sőt, több is. Ezo-berkekben az is el szokott hangozni, hogy XYZ már ’átélte a megvilágosodást’, gyakran hozzátéve, hogy hányszor, hiszen ha valakinek valamiből több van vagy nagyobb, attól az illető biztosan többnek számít – legalább is az ego szerint.
Tisztázzuk: a megvilágosodás nem élmény, és a megvilágosodás-élmény nem megvilágosodás, mint ahogyan az egységélmény sem valódi egység, csupán olyan, mintha az volna. Az ’olyan’ pedig nem ’az’. Még nyelvtanilag sem.
A megvilágosodás közvetlen kapcsolat az Igazsággal, az Abszolúttal; az Igazság közvetlen tudása, vagyis hogy közvetlenül – nem pedig közvetve, az érzékeken és az elmén keresztül, ahogy ez a szokásos, mindennapi tudatállapotban történik – tudatában vagy az Igazságnak, ami ekkor nem más, mint te.
Az élmény értelmező szótári meghatározásánál fogva 1) érzelmileg, lelkileg átélt esemény, történés 2) a személyiség kiteljesedését szolgáló tapasztalat. Újabban – a nyugati agymosó fogyasztói marketingnek köszönhetően – az élmény szóhoz egy kihangsúlyozott ’élvezetes’, ’élvezetesség’ jelentéstartalom kapcsolódik (lásd pl. ’felhasználói élmény’, ’sikerélmény’), és ezzel a köznyelvben lassacskán és megtévesztően a pozitívnak minősített érzéki benyomás szinonimájává válik, holott egy élmény bizony tud lenni nagyon negatív is.
Bármilyen nagyszerű is egy élmény vagy átélés, ott rejtőzik benne a kettősség: én, aki átélem, és amit átélek. A megvilágosodás pedig mindenféle kettősségnek a teljes hiánya. Ettől egység – tudati egység –, ám nem élmény, és nem olyasmi, ami átélhető, mivel az alany és a tárgy különállása megszűnik benne. A megvilágosodás éppen ezért messze túl van minden élményen és átélésen.
Ami pedig a személyiség kiteljesedését illeti, ez megvilágosodás után – amikor valaki közvetlenül tudatában van annak, ami már teljes – nem tűnik többnek egy gyönge viccnél. Túl azon, hogy a megvilágosodás nem szolgál semmire, ám ha szolgálna is valamire, akkor sem egy virtuális, pusztán a nem-tudatosságunk folytán valóságosnak tekintett benyomás-halmaz (megértetlenségek, visszatartások, téves azonosulások, emlékek, merthogy a személyiség az ez!) kiteljesedésére – ami egy önmagából fakadó képtelenség.
Mindössze egy jelentőséggel felruházott benyomás
Az én meghatározásom szerint az élmény egy jelentőséggel bíró érzéki benyomás, vagy úgy is mondhatjuk, hogy egy olyan érzéki benyomás, amelynek valami jelentőséget tulajdonítunk. A neki tulajdonított jelentőség az, ami élményt csinál magából a benyomásból – emlékezetessé teszi –, és ezzel rögzíti azt az elmében. Hozzáadott jelentőség nélkül a minket ért benyomás pusztán benyomás marad, és egy idő után megszűnik, kikerül a tudatunkból, nem válik az elme részévé. Ez történik pl. meditatív állapotban, meditációban, amikor mindössze a tanúi vagyunk mindannak, ami ér bennünket, anélkül hogy megragadni, birtokolni vagy elfojtani igyekeznénk a sodródó felhők módjára a tudatunkban megjelenő különböző benyomásokat.A minket ért benyomások jelentősége mindig attól függ, hogy szubjektíve hogyan viszonyulunk hozzájuk, hogyan ítéljük meg őket. A fájdalmas benyomásokat például többnyire negatívnak tartjuk, és így negatív élmény lesz belőlük, ám ha valaki élvezi a fájdalmat, akkor számára a fájdalom pozitív élmény lesz. Ezen hozzáállásunk, nézőpontunk, attitűdünk határozza meg, hogy megragadni vagy éppen elfojtani igyekszünk egy benyomást, ami egyébként enélkül a következő pillanatban már nem is létezne. Ám a kettő közül bármelyiket is tesszük – megragadjuk vagy elfojtjuk a benyomást –, azzal élményt csinálunk belőle, s ezzel rögzítjük és magunkhoz kötjük.
Még csak nem is tapasztalat
Az élmény még csak nem is tapasztalat – az értelmező szótári meghatározás ebből a szempontból is téves –, mivel a tap|asztalat a szó gyöke szerint olyasmi, ami kapcsolódik, utólagosan tap|ad hozzá valami őt megelőzőhöz, pl. valamilyen benyomáshoz vagy akár élményhez is. Vagyis nem lehet vele megegyező, nem lehet vele azonos. Tapasztalat pedig akkor jön létre, ha a minket ért benyomást, benyomásokat képesek vagyunk tudatosan figyelemmel követni, megfigyelni és elválasztani más benyomásoktól, ill. képesek vagyunk tudatosan hozzákötni, hozzákapcsolni más benyomásokhoz, tapasztalatokhoz, képesek vagyunk a helyzetet átlátni és ennek megfelelően értékelni, majd a kapott eredményt magunkévá tenni, vagyis tanulni belőle. Ez pedig pusztán amiatt, mert ért minket egy benyomás, egy érzéki benyomás, nem következik be magától, így a tapasztalás és a tanulás nem törvényszerű.Még egyszer tehát: a megvilágosodás nem élmény, és a megvilágosodás-élmény nem megvilágosodás. Ha valaki azt mondja, hogy megvilágosodás-élménye volt, akkor legalább is nem tudja, hogy miről beszél, és nincs tisztában a fentiekkel – bár ettől, ami történt vele, még lehetett akár megvilágosodás, közvetlen tapasztalás is. Ezért ha valaki „megvilágosodás” élményt emleget, hát még ha többet is felsorakoztat, akkor eleve fenntartással fogadom.
Természetes, hogy amíg nincs közvetlen megtapasztalásod, addig értelemszerűen az köti le a figyelmedet, amit látsz, hallasz, érzel, érzékelsz – és amit ha ilyen-olyan erősséggel átélsz, lesz az élmény, majd ebből a későbbiekben egy egyre fakuló emlék –, mert ennek vagy tudatában. Ám a megvilágosodásban (közvetlen tapasztalásban), ha van is élmény része, ami nem törvényszerű, ez mind-mind csak mellékszál, csomagolás, körítés, külső körülmény – ami bármilyen más alkalommal is megtörténhet, pl. légzéses transzban vagy valamilyen szubsztanciát (drogot) használva –, nem pedig a lényeg, a tiszta tudatosság. A tényleges megvilágosodást az azt esetlegesen kísérő érzéki benyomásokkal összekeverni olyan, mintha nem tudnál különbséget tenni önmagad és a rajtad lévő ruházat között.
Hadd legyek egészen személyes, hogy érzékeltetni tudjam a kettő közötti különbséget.
Emlékszem a velem szemben ülőre, arra, hogy ebéd előtt voltunk, és az első sorban ültem. Az intenzív csoport mestere, amikor a közvetlen megtapasztalásom történt, azonnal ott volt, és utasította a diád társamat, hogy adja nekem még egyszer az instrukciót – mivel pont akkor volt a váltás. Emlékszem, hogy az addigi küszködés és folytonos nekifutás után, amikor a kontemplációmban megjelenő igazságot kimondtam, hirtelen átfordult valami, és mintha sínre kerültem volna, olyan könnyedén, egyszerűen és magától értetődően történt minden. Bár nem éreztem, tíz nappal a hátam mögött addigra megváltozott állapotban és energiával telve voltam, de messze nem annyira, mint amire titokban vágytam. Nem éreztem az energiát annyira magával ragadónak. Talán ezért is ért annyira váratlanul. Nem is az energia vitt át, hanem az igazság kimondása. Viszont abban a pillanatban az energiaszintem is ugrott egyet. Elöntöttek az érzelmek, sírtam és nevettem egyszerre, és jólesett ezt hagyni.Ezekre a körülményekre, amibe a közvetlen megtapasztalás csomagolódott, az „élmény részre” azt mondhatom, hogy egyáltalán nem volt olyan nagy durranás – nem volt olyan nagy élmény –, mint amit szerettem volna vagy kívántam magamnak. (Azért nem volt olyan „nagy” élmény, mert az engem ért benyomásokhoz úgy viszonyultam, ahogy, és a magam sajátos módján tulajdonítottam nekik jelentőséget, és teremtettem belőlük ezáltal élményt.) Azért is így voltam vele, mivel az elmém gyorsan visszajött, és bár nagyon-nagyon erősen azt éreztem, hogy nem tudok mást tenni, csak szeretni, és bár ez az érzelem teljesen betöltött, és nagyon örültem neki, és azt hittem, hogy ez eztán már így is fog maradni, rögtön megjelent bennem a kétség is (az elme mindig próbálja tagadni!!): „Ez tényleg közvetlen tapasztalás volt? Tényleg megvilágosodtam? Nem, az nem lehet. Ez nem is volt az.” Tudatában voltam valami addig nem tapasztalt szokatlannak, áthatott a szeretet, és ezzel együtt munkált bennem a régi, rossz önbecsülésből fakadó bizonytalanság, amit erősített, hogy egy idő után kezdtem érezni az energia változását, folyamatos, lassú csökkenését.
Ami mindebből megmaradt, és most is „itt” van annyi év után is, az a bizonyos addig nem tapasztalt szokatlan, amihez hónapok kellettek, hogy hozzászokjak, és amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni (az elmém legalább is). A hirtelen nagy ürességekkel, az el-elmaradozó gondolatokkal, a tudással, hogy nincs hova elbújni magam elől; az akkor megjelent biztos ponttal, ami azóta meghatározhatatlanul jelen van; annak közvetlen tudásával, hogy ki vagyok én. Az összes többi – a közvetlen tapasztalás „élmény része” – nem több fakuló emléknél, és azért biztos nem csináltam volna végig. Ami itt van, az viszont mindent megér.